Sötét, rideg, Napfénytelen börtön.
Halál és rodhadó hús szaga mindenhol.
Egy cellából halk női sírás hallik.
Egy gyönyörű nő hullatja könnyeit szerelme miatt, ki annak idején elhagyta.
Sárga szemeit, sárga csíkokkal díszített arcát kecses kezeibe temeti és térdeire hajlik.
A közeledő léptek zajai visszhangoznak a börtönben, de a leányzó nem ügyel reájuk.

Fehér kimonóján vére szárad, ahogy próbálta magát kiszakítani az élet kínjaiból.

Vörös ajkai mögül egy szívszaggató sóhajba belevegyül egy név:
-Sesshoumaru....
Egy férfi áll meg a cellája előtt.

Rámosolyog fekete csukjája alól a nőre.
-Sírj csak! Sírj, te kegyetlen gyilkos! Áztasd a követ, mely alatt rengeteg halott teste van eltemetve! Köztük a volt férjedé is: Youko Kuramáé.
-Nem érdekel a halottak bánata s nem érdekel Youko sem. Miért csinálod ezt Ranma? Miért fáj néked, hogy boldogságra lelt lelkem? Miért szaggattad szét s küldted a kétségbeesés és halál karmai közé?

-Mert ezt érdemelted.
-Miért? Erre válaszolj: MIÉRT TETTED EZT? MIÉRT SZAKÍTOTTÁL EL SESSHOUMARUTÓL?!
A férfi megdöbbent, hisz úgy tudta, Izoko szíve Youkóé volt, nem pedíg azé a Kutyaszellemé, aki előtt megcsókolta.

Egy idő után magára hagyja Izokot, aki arcát felemelte s kinéz a fal rácsain keresztül a szabadba.

A szabadba, ahol ő többé már nem mehet.

Újra sírni kezd.

Úgy érzi nincs értelme életének szerelme nélkül.

Újra vele akar lenni...

Csókolni, ölelni akarja a férfit, ki már nem az övé, hanem Kairáé...

Utolsó sóhaja száll az égbe.

Másnap reggel mikor Ranma hozza az élelmét, már csak egy könnyező asszonyt ábrázoló szobrot lát Izoko cellájában.

Meghasadt a szíve, lelke távozott, s teste szoborként lelt örök nyughelyre hegyekbeli börtönében.